Kolonits Klára koloratúrszoprán - gondolatok a "Lautrec táncolni fog" című előadásról

Nagyon nagy kihívás. 

Bár operaénekesként a figurák mozgását karakterformáló erőnek tekintettem eddig is, Gergye hatása olyan erős volt a Lautrec próbái alatt, hogy a tőle tanult fizikai megjelenítő eszközök észrevétlenül belekúsztak az énekelt operaszerepeimbe is. Megjelent az absztrakt és az abszurd a fizikai eszköztáramban-ez volt nekem a nagy újdonság.

Meglepően természetes közegemnek éreztem Gergyét és az egész társulatot, nem vált el, ki a táncos, ki a zenész vagy a bábművész. Otthon éreztem magam már az első próbán. Nem okozott gondot az sem, hogy a táncosok fizikai képességei egy másik univerzumban vannak hozzám képest. Gergye belőlünk, a szereplőiből kiindulva olyan képeket komponált, ahol a szépnek, az esetlennek, az ügyetlennek és a profinak egyaránt helye van, ezekből az impulzusokból áll össze az előadóművészet emberi esendősége.

Ezek a művészek mind nagylelkűek és nyitottak, sőt, kíváncsiak, felfedezni vágyóak és elképesztő munkabírásúak. Ezt a közeget mindennél jobban szeretem, nagyon inspiráló és felszabadító, elfújták a maradék gátlásomat is a fizikai esendőségem miatt...

Alig játszottam vígoperát, és az, hogy van színpadi humorérzékem, nem köztudott. 

Az operaénekesektől általában ideálok és hősök megjelenítését várják, és ez lemerevíti a fizikai megformálást. Sokáig tart az út, amíg ezek a szerepek idol voltukon kívül emberi tartalmat is el kezdenek hordozni. Még hosszabb az út addig, amíg eljutunk az önismeret ama fokára, hogy felfedezzük önmagunkban a gyermeket, vagy akár az öregembert. Aztán egyszerre rájövünk, hogy a színpad tényleg egy játszótér, ahol minden eszközt, életkort és karaktert kipróbálhatunk. Gergye ebben az előadásban pont azt a pillanatot vette nagyító alá, amikor a dramatizálás röhejesbe és az elszabadult komédiázás tragikumba fordul. Azt hiszem, ez a bohóclét leglényege. Valahol, mind bohócok vagyunk, csak nem ismerjük ezt fel.

Nagyon foglalkoztat a kiszolgáltatottság kérdése. A pályám elején többször kerültem ilyen helyzetbe a nőiségem miatt és félve nézek ama kor elé, amikor a kort látják és nem a nőiséget. Mindezeket a tapasztalatokat nagyon jó kijátszani a színpadon, megkönnyebbülést hoz. Azt hiszem nézni azonban sokkal fájdalmasabb, mint eljátszani. Ugyanakkor nem félek. Látom, hogy van örök női, és ez a láng nem függ a test ruganyosságától, sem az évek számától. 

Az énekhang maga sohasem torzul, de vannak árnyalatok, amik kifejezetten ellenpontként hatnak: 

A virtuóz Olympia-ária egy elhasznált utcalány produkciója lesz, aki a kicicomázott de hervadó bájaival próbál kuncsatot találni, és ahogy megy előre a zenei folyamat, úgy lesz egyre reményvesztettebb, és alázatosabb, végül könyörög, hogy vigye el valaki, mert ételre kell neki a pénz...

Dídó hires búcsúja nem a halálba menő királynő méltóságát sugallja, hanem egy színésznő lemeztelenedését, ahogyan a közönség előtt megszabadul maszkszerű sminkjétől és feltűnő parókájától.

Bár azt hittem, tisztán látom a művész, ha úgy tetszik, egy énekesnő sorsát, mégis megrendített a próbák alatt az a tudás, ahogyan ezt Gergye, vagy a többi csodálatos kolléga ábrázolta. Én civilként rendültem meg Maji Torres két perc alatti nyilvános, 60 évet öregedésétől és magányától. Azt hiszem, még mindig vannak illúzióim...