Lőrinc Katalin - a "Lautrec táncolni fog" előadás kapcsán

2018.02.14

Ez az előadás tele van derűvel, szomorúsággal, játékkal, szépséggel, ocsmánysággal, kiszolgáltatottsággal, - csupa olyasmivel, amihez nagyonis közöm van.

Hogy milyen a Gergyével dolgozni?  Most akkor mit is mondhatnék, ami nem hangzik szükségszerű hízelgésnek? Mert: tényleg JÓ. Mert tudja, mit szeretne, de sose "akar", és bármitől el tud tekinteni, ha kell. Mert határozottan bánik az emberekkel, de sosem aláz, soha egy bántó szava nincs, mindig szerelmes mindenkibe, aki a teremben van. Mert sosincs nála gyomorgörcsöm vagy megfelelési kényszerem. Mert mindent lehet és így az emberben elindítja a lehetetlent is, ugyanakkor beindítja az erősebb önkontrollt (hogy azért legyen...) Tehát akkor ugye világos, hogy imádok vele dolgozni?

Az van, hogy számomra most már csak az improvizáció létezik. Vagyis: minden pillanat akkor működik csak, ha ott és akkor születik meg, és igen, ez még a "kötött" koreográfiára is áll egy bizonyos fokig. 

Gyerekkoromban féltem a bohócoktól (a cirkuszban mindig agresszióként éltem meg a játékukat), aztán meg sajnáltam őket, mert igazságtalannak tartottam ahogy bánnak velük... Az sose jutott eszembe, hogy bizonyos - el-eltérő - fokig mindnyájan azok vagyunk. Van e a táncnak humora? Ez így rossz kérdés. Nem, a táncnak nincs. A szellemnek van, és akkor ott van rajtam, a testemen, a táncomon is, ha bennem....

Mit gondolsz a nők kiszolgáltatottságáról, mennyire analóg ez a színpadi létezés kiszolgáltatottságával?

Embere válogatja. Én a színpadi kiszolgáltatottságomat soha, semmilyen szinten nem hoztam párhuzamba a női kiszolgáltatottsággal, de ez én vagyok: ez az én esetem. Engem társadalmi szinten nőként nem bántottak, (vagy észre se vettem, vagy nem fogtam fel bántásnak, meg hát: nem kell engem félteni, amikor pl. egy híres rendezőnk megragadta a mellemet, kiröhögtem és rácsaptam a kezére. Erre persze ő is nevetett és soha többé még csak halványan se ... de, erről többet nem tudok most hirtelen, mert ez időigényes és komoly kérdés.

Nemigen van időm az öregedésre figyelni, mert melózok mint egy 30 éves. De persze amúgy meg néha szar ügy. 

A színpadon saját magamat kell adnom, ami bennem van, ami én vagyok egy-egy szerepen keresztül: boldogságot, boldogtalanságot, szenvedélyt, szégyent, félelmet, reményt, vigasztalást és vigasztalhatatlanságot, és ezeknek nincsen életkoruk.